2016. december 16., péntek

Zéhát írni csudajó

Mint minden félév, ez is a zéhaírással zárul. Egy kicsit már jobb nekem, mert a másik oldalon állok, nem írom, hanem íratom, de azért még így is jelentős stresszel jár a dolog. Kezdődik ez az összeállításnál: nagyon kell figyelni, hogy ne legyen túl könnyű, de ne is legyen túl nehéz, minden fontos dologra rákérdezzek, de azért ne nyolcoldalas legyen...úgyhogy ebben a félévben sikerült a négyoldalas zéhát prezentálnom. Büszke voltam az eredményre, se nem könnyű, se nem megírhatatlan, van egy-két jó nehéz kérdés, de aki tanul, simán meg tudja csinálni. Időben kinyomtattam, sokszorosítottam, így nyugodtan mentem be kedd reggel az egyetemre. Egy kicsit ugyan késésben voltam, de órakezdésre simán odaértem.

A portán - mint minden kedd reggel - elkértem a terem kulcsát. Közölték velem, hogy a kulcs elveszett, mert valaki nem vitte vissza múlt héten csütörtökön. (Egyébként nem ismerem véletlenül ezt a tanárt, akinek ez az aláírása? Nem, rajtam kívül hatszázhúsz oktató tanít itt, én pedig egyébként is csak doktorandusz vagyok.) Sajnos nem sikerült kideríteni, hogy ki vitte el a kulcsot, de mivel a félév során már ez egyszer lejátszódott, és már a pótkulccsal nyitottuk-zártuk az ajtót, rá kellett jönnöm, hogy a terembe nem tudunk bejutni. Most akkor mi legyen? A percek vészesen fogytak. Szerencsére kaptam egy másik kulcsot, megpróbáltam bemenni a terembe, de éppen órát tartott ott valaki. A portásnő csodálkozott, mégis hogyan jutottak be oda kulcs nélkül? 

Engem már tényleg nem érdekelt, szerettem volna elkezdeni a munkát, ugyanis azért a négy oldal az mégiscsak négy oldal. Ekkor kaptunk egy újabb kulcsot. Sikerült bejutnunk a terembe, ahol pontosan két székkel és hellyel kevesebb volt, mint amennyien voltak a diákok. Sebaj, körbeülték a miniatűr asztalokat, mndenki egymás hegyén-hátán. Természetesen nem csináltam A és B csoportot, hiszen a szokásos termünk egy százfős nagyelőadó volt. Nem tudtam mást tenni, mint megkérni őket, hogy csak a saját papírjukat nézzék, és mivel nekem már nem jutott szék, kénytelen voltam végig az ajtónak dőlve állni, és azt figyelni, hogy valóban nem néznek máshova. Általában nem néztek. :)

Nagyon érdekes, hogy milyen sokféle zéháíró van. Van olyan, aki nagyot sóhajtva megszámolja, hogy hány oldalas, vagy már attól szívbajt kap, hogy látja, össze vannak kapcsolva a papírok (vajon mennyi...?). Más viccesen megkérdezi, hogy kitölthet-e rögtön kettőt, ezzel ironikusan arra utalva, hogy elég lett volna, ha kevesebbet dolgozom a zéhá összeállításán. Persze ő végez elsőként, fél óra után beadja a dolgozatot, (és általában jókat is ír). 

A legtöbben körülbelül a megadott idő feléig dolgoznak. Páran már türelmetlenek ("Na, megyünk?"), de a másik még nem megy, ötször átnézi. Aztán végül mindketten beadják, és kimennek. Miután végzett az első turnus, jobban meg tudom figyelni a másodikat. A csapat egy része már kész van azzal, amit tudott, de még nagyon gondolkodik, hátha eszébe jut egy apróság, amivel szerezhet még egy pontot. Jól megnézi a papírját, esetleg a szomszédjáét, aztán látja, hogy arra a kérdésre ő se tudta a válasz. Van az a típus, aki mindent megkérdez. "Ide pontosan mit kell írni? Mit jelent az, hogy jellemezze? Ugye ennél a feladatnál nem kell elemezni a mondatot?" Nem, nem kell. Oda van írva? 

Már majdnem mindenki elment, de az utolsó pár hallgató kitart a végéig. Mindent tízszer át kell nézni, hibajavítóval kijavítani (általában a jót rosszra), le kell ellenőrizni. Gondolkodni, gondolkodni. A végén beadják, majd valaki megkérdezi: "Mi is volt az igemódosító? Erről beszéltünk az órán?" Hát hogy ne beszéltünk volna. Kimennek, én belenézek a dolgozatokba. Még nem volt időm részletesen átolvasni, de úgy érzem, sikeres volt a zéhá. Kalandos, de sikeres. :) Már csak ki kell javítani...